Istenem, Kérlek adj két évre elegendő rexetint és rivotrilt anélkül, hogy vissza kelljen mennem ahhoz az értetlen pszichiáterhez a mindennapi kenyerünkön kívül, és és elég erőt ahhoz, hogy három év helyett csak két év alatt tudjak lediplomázni ezen a felesleges szemetet képző szarrakáson, és ahhoz, hogy utána még akkor se nyúljak az ecsethez, ha megkínoznak.
“Csak a macska a fontos? aha. oké, ezt megjegyeztem. Akkor köszönd meg, hogy életben tartottuk a macskát minden hisztijével együtt. bár..olyan sokszor nem hányt ide.”
Édesapám
Az utolsó estém Valenciában. Végül szomorú lettem. Lassan elmegyünk egy nagyon menő amerikai bárba, iszunk, sírunk, hazagyaloglunk, lefekszem az ágyba, sírok, vagy nem, mert nem tudok, holnap elmegyek Barcelonába, és ennyi.
De most itt ülök a szobámban, már majdnem besötétedett kint, és várom, hogy induljunk. És nagyon lassan telik az idő. És ennél rosszabb nincs. Nem tudom, mit csináljak, vagy mit kéne.
Mindig lehangol, ha a szüleimmel kell beszélnem. Amint hazamegyek az összes gyermeteg álmom romba fog dőlni.
Kedves Magyarország.
Két nap múlva visszatérek hozzád, de kérlek, tedd elviselhetővé a maradék két évet, amit veled kell töltenem, aztán engedj el újra.
Szerető lányod, Z.
